Skip to content
Words Without Borders is one of the inaugural Whiting Literary Magazine Prize winners!
from the March 2018 issue

Frau Röntgen keze

Anna Bertha!, kiabált Wilhelm.

Anna Bertha!

Nincs válasz.

Istenem. Ez a nő nincs sehol.

Ez a nő nincs.

Ezt gondolta keserűen Wilhelm. Nem engedelmes­kedik a fizika törvényeinek. A fizika törvényei pedig én vagyok. Ich.

A fizika törvényei nekem engedelmeskednek.

(„Ül!”)

Minden más, logika, rendszer, szabályok igen, csak Anna Bertha, ő nem engedelmeskedik nekem. Ha csak rápillantok az arcára, máris elhalványul, majd eltűnik. Ha megragadom, a hús, a csont kicsúszik a kezem kö­zül, a semmibe vész. Huss. Volt-nincs Anna Bertha. Ez volna az én feleségem.

A feleség valaminek a fele, vagyis az ötven százalé­ka. Az én feleségem az az én felem, az én ötven száza­lékom. A nap túlnyomó részében fogalmam sincs, hol van, mit csinál az én 50%-om. Nem könnyelműség ez? Nem felelőtlenség, hogy így elengedem?! Kicsúszik az ellenőrzésem alól, mint egy síkos testű hal. Csakhogy Anna Bertha teste nem síkos. Anna Bertha teste… nos, milyen is az ő teste? Anna Bertha teste, noha nem sí­kos, mégis rendre kicsúszik az ellenőrzésem alól. Ki­vonja magát, hogy így mondjam. Anna Bertha teste tő­lem függetlenül létezik. Tőlem függetlenül éli világát, tőlem függetlenül néz, tapint, fog, olvas, eszik, nyalja a szája szélét, ám a nyelve csak egy pillanatra csap ki, akár a gyíké amikor rovart szippant be, s aztán berántja ab­ba a puha, nedves, sötét szájába, ami úgy tud rátapad­ni a testem nem elhanyagolható, mondjuk 98,9%-ára, hogy az ellentmond a fizika összes törvényének. Ilyen­kor megszűnik a gravitáció, sőt megszűnik a testem is. Körfogat nélkül lebegek az univerzumban, mint vala­mi könnyű folyadékban. Minden cseppfolyóssá, egy­neművé válik, nincsenek kontúrok, határok, de egyszer csak ebből a kozmikus, egyenletes lebegésből elindul valamiféle szeizmikus ősmozgás, valami lassú hullám­zás, valami felgyűrődés, ami a távolból közeledni és nö­vekedni látszik, és amikor már olyan közel van, hogy óriás tömegével fölém magasodik, mint valami monst­ruózus árhullám, ősrobbanás ráz meg tetőtől talpig, én alkotóelemeimre bomlok és a fizika törvényeinek ellentmondva zúgok szerteszét, bele a világűrbe, mi­közben mindezt mégiscsak valaki, aki az én, érzékeli. Mintha saját halálomat élném meg. S mintha éppen ez volna benne a legnagyobb ajándék, hogy Anna Bertha létezése olyasmit ad, amit máskülönben nem kap­hat emberfia, egy olyan élményt, ami a miék, még­sem tartozik az életünkhöz, a miénk, de nem vagyunk képesek birtokolni, mert mindig a másé, éppenséggel azé, aki látja, azé, aki tudja, azé, aki elmondja, aki le­írja, aki adatolja és kartotékolja. És mégis. Amit An­na Bertha ad, a teljes megsemmisülés érzésének ellent­mondva, a síkos, puha szájával, a forrón tapadó ujjaival, olyasmi, ami az enyém, ami csak az enyém és olyan­nyira az enyém, olyan mértékig, hogy minden idegszá­lammal, csak arra tudok gondolni, hogy mikor fog új­ra megismétlődni. Újra és újra az idők végezetéig. Mert minden más ehhez képest csak kihűlt és megkövese­dett lávafolyam, ami minden élő organizmust megfojt és maga alát temet, megszűnik a tudomány, megszűnik minden világi tudás, és Wilhelm, mondtam egy reggel magamnak, miután órákig tartó révület után sikerült a szobában szanaszéjjel heverő darabjaimat valamikép­pen újra összerakosgatni, te ezt nem engedheted meg magadnak. Te a tudományra esküdtél, és egy nőnek tett eskü ezt az esküdet nem teheti semmissé.

Azon a hűvös októberi reggelen tehát megfogadtam, hogy anélkül, hogy nőmnek tett eskümet felmonda­nám, mindent el fogok követni, hogy ezt az érzést távol tartsam magamtól. Ám azt is megértettem, hogy ehhez magát Anna Berthát is távol kell tartanom. Együtt fo­gunk élni, de mégis külön világokban. S ha ennek az az ára, hogy soha nem születik utódom, akkor ezt az árat meg fogom fizetni. Mert ha hagyom, hogy megbénítson ez a lényéből áradó ellenállhatatlan sugárzás, akkor elveszett ember vagyok. Akkor sem magamnak, sem asszonyomnak nem vagyok ura, akkor kizár a tudomá­nyos közösség, s kaparászhatok Professzor Zehnder és sleppje megvető pillantásától sújtva, minek következ­tében családomat, asszonyomat és magamat eltartani nem leszek képes és nincstelenül, névtelenül és betegen kell majd meghalnom, anélkül, hogy legalább azt a tit­kot felfejthettem volna, mi is ez a titokzatos sugárzás, ami egyik testtől a másikig hatol, még mielőtt egyálta­lán egymást érintenék, hogy mi az az átható erő, illetve pillantás, amitől úgy állok előtte, mint akinek a testé­ről lefejtették a húst, és csak a pőre csontvázamra vet­kőzve állok egyik lábamról fázósan a másikra, legin­kább ez, ez a tudatlanság az, ami kikészít, ami megaláz és romba dönt, hiszen ahol ilyen erős sugárzás van, ott valamilyen fizikai magyarázatnak lennie kell. Huszon­három éve vagyunk házasok. A távolság tartását a tisz­tánlátás reményében legalább tizenöt éve gyakorlom. Mégis, szomorúan jegyzem meg, e sugárzás magyará­zata, illetve természete számomra x, azaz ismeretlen.

Most azonban azonnal beszélnem kell vele, Anna Berthát elő kell kerítenem, akár a föld alól is, mert kö­zös fáradozásunknak, azaz távolságtartásunknak, fél­ve mondom ki, mintha végre megszületett volna az eredménye. A napokban olyasmit észleltem a labora­tóriumban, amit eddig még soha, valami fluoreszkáló jelenséget, ami a katódsugarak kibocsátásakor keletke­zik, s ami egy darab kartonra vetült ki, majd egyszer, amikor megpróbáltam különféle anyagokkal felfogni, mintegy kelepcébe ejteni a sugarat, édes Istenem, ne hagyj el, a saját villódzó csontvázamat véltem felismer­ni a kivetített képen. De erről egyelőre mélyen hallga­tok. Ha kiderülne, hogy csak a képzeletem játszott ve­lem, az porig rombolná tudományos hírnevemet és az ép elmémre vonatkozó általános hitet. S mivel a sugár vagy sugárzás eredetét, illetve természetét nem isme­rem, a jegyzetfüzetemben x betűvel jelöltem. S abban a pillanatban, amikor ezt az x-et lejegyeztem, hirtelen kifutott a lábamból az erő, fejemből a vér, és úgy hi­szem, néhány percre el is veszíthettem az eszméletemet. Valami olyasmire jöttem rá, amit soha, semmilyen tu­dományos közleményben nem fejthetek ki, nem írha­tok le vagy elő nem adhatok anélkül, hogy a tekinté­lyemet el ne veszíteném, nevezetesen azt, hogy ez az x, vagyis az ismeretlen sugárzás alighanem magából An­na Bertha lényéből ered, aki az évek során szívós mun­kával rendre átküzdötte magát nem éppen kisméretű házunk számtalan helyiségén, a hálószobából a fürdő­szobába, onnan a szalonba, majd a vendégszobákba, a könyvtárba, a zeneszobába, a konyhába, a mosókony­hába, de még a cselédszobákon át a szörnyű kamrába is, bejárta a házunk összes zugát, hogy végül eljusson az épület legtávolabbi pontjáig, ahol a laboratóriumo­mat rendeztem be, és ahol idén, 1895 novemberének első napjaiban, először észleltem eme ismeretlen ­sugarat, és hetekre bezárkóztam. Ám Anna Berthának mégis sikerült rám találnia.

De még nem léphetett be hozzám, jóllehet semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mikor ke­rülhetek ismét a közelébe, hogy mikor ismétlődik meg az, amit egyszerre vágytam és féltem, mert nem erre a világra, de legalábbis nem a nekem kijelölt világra való, amitől felbomlik, lefoszlik rólam a húsom és nem ma­rad belőlem más, csak egy zörgő csonthalmaz. A sugár­zásnak tehát az Anna Bertha-sugár nevet kellett vol­na adnom, de ki ne tudná, aki csak egy kicsit is járatos a tudományos világban, hogy ha így teszek, gúnyosan nevettek volna rajtam, és örökre kitörölték volna ne­vemet a Tudomány nagykönyvéből. Így aztán jegyze­teimben továbbra is X néven szerepelt (a nagybetű leg­alább a név képzetét kelthette), ugyanakkor tudtam, hogy legalább a magam számára a dolog végére kell jár­nom, és ennek nincs más módja, mint hogy magát a feltételezett forrást vegyem vizsgálat alá, vagyis Anna Berthát. Igencsak sietnem kellett. Két nap múlva kará­csony, és az ünnepek alatt nem dolgozhatok, siessünk hát, nyakunkon az ünnep, sőt mindjárt nyakunkon a valóságos, végleges halál.

Wilhelm már tudta, mit kell tennie. Tudta, ha meg­sugarazhatná Anna Bertha valamely testrészét és a se­gítségével beleláthatna az asszonyba, talán e ravasz kör­körösséggel sikerülne tetten érnie azt az ismeretlen valamit, ami évekig fogva tartotta és munkaképtelenné tette, ami azonban most mégis, hirtelen megkoronázni látszik tudományos karrierjét, ha ugyan valaha is közzé meri tenni az eredményeit.

Anna Bertha!, kiabált Wilhelm.

Willi nincs itt.

Ezt gondolta Anna Bertha 1895. december 22-ének szokatlanul hideg reggelén, amikor fölébredt. Nem is annyira gondolta, mint inkább a bőre hűvös kipárolgá­sából, a mellette támadt üres tér tapintható kietlensé­géből, a lepedők redői közé bújt sivár döbbenetből érez­te, hogy egyedül van. Még nem nyitotta ki a szemét. Ez az érzés az elmúlt, hosszú évek óta minden reggel meg­ismétlődött, és minden reggel, hogy kihűlt testét vala­miképpen életre keltse, hogy valamiből erőt merítsen ahhoz, hogy kikeljen az ágyból és egy újabb, végtelen­nek tűnő, s éppen ezért számtalan, a való világgal kap­csolatos tennivalóval teletűzdelt, ám valójában mér­téktelenül üres napot elkezdjen, minden képzelőerejét összeszedve s erősen összpontosítva arra a pillanatra gondolt, amikor Willi teste utoljára kulcsolódott az ő testére. Amikor utoljára ébredtek úgy, mint egy fris­sen sült fonott kalács, vagy összenőtt ikerpár. Ami­kor egymás testét úgy vették birtokba, mint aki saját, lombos-pagonyos birtokán jár-kel, amelyben minden egyes cserje és fűszál a másik tekintetétől kel életre, a másik érintésétől keringenek a nedvek, a másik lehe­letétől termelődik az oxigén, a meleg, a hajnali pára és a délutáni zsongás, s amikor végre mindez a képzelete puszta erejétől megidéződött, a keze, amelyiken min­dig, még éjszaka is hordta a Willitől kapott eljegyzési és karikagyűrűt, elindult az öle felé, amelyet aztán ujjai lassú, körkörös mozdulataival juttatott ebbe a múltbé­li, talán sosemvolt világba. Ez tartotta benne az életet, sőt mondhatni, ez volt az élete maga, és amikor a közös gyönyör felidézett emlékének eredményeképpen meg­érkeztek a magányos gyönyör első hullámai, akkor a másik nevét kiáltotta, először halkan, aztán egyre han­gosabban, meg azt, hogy jöjjön vissza a másik.

Jöjjön vissza hozzá az, aki nélkül az ő élete csak egy fluoreszkáló, s gyorsan kihunyó jelenés. Olyan delejes erőt érzett magából kisugározni, amelyről biztos volt, hogy előbb-utóbb célba ér, és éppen ezért, meg azért, hogy fel tudjon kelni, minden reggel újból és újból meg­ismételte, és minden reggel, újból és újból nem történt semmi, a szolgálók, mire Anna Bertha kiért a konyhá­ba, lesütött szemmel sürögtek-forogtak, hiszen ők hal­lották Anna Bertha kiáltozásait, csak az nem hallotta, akinek kellett volna, a Willi.

Ám 1895. december 22-ének reggelén, karácsony előtt két nappal, amikor Anna Bertha utolsó kiáltá­sa még éppen ott rezgett a levegőben, egy hangra lett figyelmes, mely először igen távolról, majd egyre kö­zeledve és erősödve hallatszott, s amikor már csak né­hány szobányira volt tőle, felismerte, s csakugyan, hir­telen Willi robbant be a szobába és lélekszakadva kérte Anna Berthát, hogy öltözzön fel és jöjjön vele a labor­ba, oda, ahová Anna Berthának még soha nem volt szabad belépnie. Anna Bertha szívdobogva, kapkod­va öltözött, tudta, hogy ez a karácsony más lesz, mint a többi, s valamiképp azt is érezte, bár nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, hogy ez a karácsony nem csak számukra, Anna Bertha és Willi, de az egész világ számára emlékezetes lesz. Willi sietve beterelte a titkos laborba, majd komoly képpel behajtotta az ajtót. Anna Bertha olyan izgatott volt, mintha maga Jézus akarna a würzburgi házukban újból megszületni. Kétségtelenül érezhető volt valami az újjászületés semmihez sem fog­ható érzéséből, amikor Willi egyszer csak hozzáhajolt, és azt mondta elfúló hangon, kérem a kezedet, amit Anna Bertha úgy értett, hogy Willi újra megkéri a ke­zét és ezért szorongatja éppen a tőle kapott gyűrűkkel ékesített ujjakat. Willi ekkor ráhelyezte a kezét valami­féle lapra, matatott a műszereivel, majd holtsápadtan egyszer csak közölte, hogy kész.

Készen van a kép.

Miféle kép, kérdezte bizonytalanul Anna Bertha, s ekkor Willi felmutatta neki az első, X-sugárral (valójá­ban Anna Bertha-sugárral) készített képet, amelyen az ő kezének csontozata látható, megfosztva húsától, ám az őket, Willit és Anna Berthát összekapcsoló jegy- és karikagyűrűkkel ékesítve. Íme:

 

 

A kép láttán Anna Bertha fölkiáltott, láttam a halá­lomat!, de ebben a pillanatban ez sem érdekelte, mert Willi, féktelen örömében, a nyakába borult, s dohány­szagú, forró lehelete őt olyan boldogsággal töltötte el, hogy azt sem bánta volna, ha valóban holtan esik ös­sze. Ám ekkor Willi, mikor érezni kezdte az Anna Bertha-sugár ismerősen fojtó hatását, ellépett tőle, sietve fogott egy tollat, és gördülő, cirkalmas betűivel a kö­vetkezőket kanyarította a kép fölső szélére:

Hand mit Ringen, 1895.

A többi: x.

Read more from the March 2018 issue
Like what you read? Help WWB bring you the best new writing from around the world.