Skip to content
Words Without Borders “stands as a monument to international collaboration and a shared belief in artistic possibility.” 
— 2018 Whiting Literary Magazine Prize Citation
from the March 2018 issue

Munkanéven ember

Az arcom ma gótikus, ujjaimon türkiz karkötőt pörgetek. Áttetsző üvegű Brigitte Bardot-szemüvegem mint egy földagadt arccsont, a zsírfolt rajta: hetes, hónapos. Ha letörlöm, hiányuktól megfájdul a fejem. Szürke metszőfogaim egymásra csúszott tetőzsindelyek. Elfordulok a kávéházi tükörtől, és lábam ollójában a szemközti üres széket emelgetem, amíg el nem fáradok. Fölrakom, leteszem. Fölhúzott válla fedezékéből pincér méreget. A körmömön alaktalan, fehér foltok. Jósolni lehetne belőlük, vagy legalábbis kellene. A gyűrűsujj, tegyük föl, a fiam élete. (Szavalóversenyt nyert egy Nemes Nagy Ágnes-verssel.) A mutatóujj az irodalmi életem, a középső az iskolaigazgató, aki udvarolgat. Fölnézek. Hát itt van anya, a forró csontjaival: mint akit örökké ütnek. Pedig csak büszke.

Ez a magas, pomádészagú nő most leül. Mint egy tengerjáró, csak dőlni tud, hajolni nem. Haja erős, rugalmas csigákban rezeg, miközben rosszallón ingatja a fejét. Táskáját a széklábnak támasztja, és a hosszú vállpántok még percekig, parancsolón merednek a levegőbe. Cipői szokás szerint a Mercedes-jel egy részletét formázzák az asztal alatt. A cipő: Appa ajándéka. Az indiai táska: Appa ajándéka. Az aranyozott szemüveglánc: Appa ajándéka. Mióta Appa kitagadott egy írásom miatt, presszókban találkozom anyámmal.

Ez a kemény mellű TB-ügyintéző kilenc hónapig a méhében hordott. Most előveszi a tizenhat éves sárga műanyag tokot, a jobb alsó szegletben a dombornyomott lóherével. Tenyerén tollat kínál. A bőre parázslik, de a reklámtollai hűvösek. (Lázmérői a hónaljba fagytak annak idején.) Van politikai tolla, koleszterines meg jehovás. Választok egyet, és felső ajkamat a fogamra húzom. Anyám elém tolja a lottószelvényt, és begörbített mutatóujjal Appa számaira koppint. Csontjai, mint a munkavédelmi cipők acélbetéte. Hetvenkilenc és tizenegy. Tizenhat éve asszisztálok ehhez a marhasághoz. Pénzt csak akkor kapok tőlük, ha nyertes a szelvény. Fogom anyám tollát – a koleszterinest –, és ikszeimet Appa számaitól távol, a második cellában helyezem el. Huszonhat, huszonnyolc. Nem állandó számok. Az elsőbbség mindig Appáé, aztán én jövök, legvégül pedig anyám, mert ő egyetlen iksszel is beéri. Nézem a papírt, és lóbálom a lábam: cipőpertlim végén összeverődnek a műanyag toldalékok. Appa két iksze szálkás, és kilóg a keretből, anyámé, mint a pödört bajusz. Az unokád, mondom aztán. Hogy beszélgessünk. (Szüleim többet tudnak a kahatika indiánokról, mint a fiamról.) Szavalóversenyt nyert, fönt van a Youtube-on. Anyám egyenes derékkal ül, mint az elsőhegedűsök. Azt feleli: te ilyen idős korodban. Na, igen, ilyen idős koromban én Appa negyvenhármas cipőiből csináltam vonatot a franciaágyon: plüssnyulakat, plüsskutyákat tömködtem beléjük utasnak. Ha nem emlékszem a vonatozásra, már nem lehetek ugyanaz a – munkanéven – ember.

Anyám, akinek állandó száma a nyolcvanas, odainti a pincért, kéri a számlát, búcsúzkodik.  Akkor is ő fizet, ha nyerünk. Eszembe se jut békétlenkedni, túlfeszíteni a húrt – boldoggá tesz, hogy tizenhat év alatt kétszer volt hármasunk, hatszor vagy talán hétszer kettesünk. Anyám egyszer csak a csészém mellé csúsztat egy fejléces banki borítékot. A tekintete tükörfényesre szidolozott párkány. A múlt héten hármasunk volt. Végre megcsináltathatod a fogad, mondja ez a minden ízében erkölcsi lény. (Szeretem elhallgatni, hogy kedvenc szava a fényév.) Vállára lendíti az indiai táskát, és megy. Mint a jég fogságából kiszabaduló tengeri metánbuborék, úgy törekszik – mindig – valami jobb, valami tágasabb felé.

Arcom ma gótikus, vádlim román. Napszemüvegem a homlokomra tolom, és belenézek a borítékba. Fogdosom, lapozgatom a bankjegyeket: több lehet kilencszázezer forintnál. Fogsoromra húzom az ajkamat, csücsörítek. A pincérek alpakkatálcák mögött súgnak össze. Retikülöm a kerek márványasztal közepén, cipzárjából itt-ott kitört a fogazat. Szája torz – emberi – mosolyra áll.  Az itallapon horpadás. Anyám keze nyoma. Akarata őspáfrányokat présel a kövekbe.

Read more from the March 2018 issue
Like what you read? Help WWB bring you the best new writing from around the world.